Hogy is van ez?

Hogy is van ez? Tudom, hogy mit kellenne tennem, de mégsem tudom megtenni. Mi a fene ami még visszatart, hiszen már semmi sem jó? Elmúlt, szép volt, jó volt! De, hogyan lehet ebből kilépni? Mint akit megbabonáztak, minden rossz és mégis maradsz. Miért? Szeretet? De már az is csak éppen, hogy egy-egy lángot ejt, egyszer-egyszer gyúllad fel a fény. Várod, hogy valami történjen, hogy valaki vagy valami meglök és akkor végre teszel egy lépést előre, de a lánc ami hozzáköt visszaránt. De mi ez a lánc, miből van, hogy nemtudod elszakítani? Olyan könnyen adunk tanácsot másoknak, sőt önmagunknak is. Hiszen az ész tudja, hogy ez igy nem mehet tovább, és mégis valami visszatart, a szív? Az érzelmek? De már azok is csak pislákolnak. A remény, hogy visszatér a régi szerelem? Talán ez az. A remény hal meg utóljára.

Mese

Állandó változás

Egy messzi, tengerentúli országban élt egy hatalmas király. Hosszú ideje uralkodott már, és a kormányzása alatt az egykor szegény ország virágzó birodalommá változott. A falvak és a városok utcáin élénk sokaság zsibongott, az emberek egészségesek és elégedettek voltak, örömmel végezték mindennapi munkájukat, és élvezték az életet. A házak melegséget, biztonságot sugároztak, és a bőségesen termő kertekben gyümölcstől roskadozó, hatalmas fák álltak, amelyeknek az árnyékában az emberek megpihentek, és alkalomadtán ünnepi asztalt terítettek. Emiatt a királyt nagy uralkodóként és bölcs vezetőként tisztelték, ő maga azonban egyre elégedetlenebbé vált. Nyugtalanul vége Ézte a kötelességét, egyre gyakrabban kalandoztak el a gondolatai, vagy eltévedt az érzelmei útvesztőjében. Az elégedett munkálkodás és a jövő feletti kétségbeesett aggodalom két véglete között hánykolódott, és nem tudta megakadályozni, hogy tehetetlenül ki legyen szolgáltatva ezeknek a belső viharoknak. Elkezdett félni a magánytól és a betegségtől, és a halállal kapcsolatos gondolatok nem engedték aludni éjszakánként. És ha időnként boldogan a feladatainak tudta is szentelni magát, hamarosan ismét felmerültek a fejében a negatív érzések, amelyek felett nem tudott uralkodni.

Végül összehívta országa legbölcsebb férfiait és nőit. "Figyeljetek-mondta nekik- orvosságot keresek, amely segít visszaemlékeznem az életszeretetre, amikor szomorú vagyok és a világból eltűnik a ragyogás és a zene. És emelett legyen olyan hatása is ennek az orvosságnak, hogy emlékeztessen a halálra és az elmúlásra, amikor a legszebbnek látom az életet. Nem akarok többé az érzelmeim játékszere lenni. Találjátok meg a megoldást, amely ismét nyugalommal tölt el. "

A bölcsek sok napon és éjszakán át tanácskoztak, de nem találták meg az orvosságot, a gyógyszert vagy a bölcsességet, amely megfelelt volna a király kívánalmainak. Végül követet küldtek egy remetéhez a hegyekbe. Ki ismerné a megoldást, ha ő nem? A követ néhány nap múlva visszatért, és átadott a királynak egy szerény, egyszerű gyűrűt, amelynek egy nagy üvegkő ragyogott a közepén. A remete azt üzente a királynak: "A válasz az üvegkő alatt rejtőzik, de állj ellent a kísértésnek, és ne akard most azonnal elolvasni. Csak akkor nézhetsz a kő alá, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszett, és semmiféle kiutat nem látsz. Csak akkor nyisd fel a gyűrűt, amikor teljesen megzavarodtál, amikor már az elviselhetetlenségig fokozódott a fájdalmad és a kétségbeesésed, és végérvényesen tehetetlennek érzed magad. Csak akkor, és csakis akkor fogod megérteni a választ."

Bármilyen különösnek tartotta mindenki az üzenetet, a király megelégedett vele. A kíváncsisága és gyakran megjelenő elkeseredettsége ellenére is tartotta magát a remete tanácsához. Időnként úgy gondolta ugyan, hogy eljött az a pillanat, amelyről a remete beszélt, mégis minden alkalommal sikeerült megoldást találnia.

Egy napon a felszínre tört egy már régóta parázsló vita az egyik hatalmas szomszédos országgal. Olyan hirtelen jött a támadás, hogy céltalannak tűnt a védekezés, és a király elmenekült a családjával és néhány katonával, anélkül, hogy bármit megmenthettek volna. Az üldözöttek sorsára jutottak. Gyakran kilátástalan helyzetbe kerültek, és a királynak nagyon gyakran eszébe jutott, hogy felnyissa az ujján viselt gyűrűt. De aztán elengedte a gondolatot.

A menekülés fájdalmai végül arra kényszerítették a királyt, hogy egy helyen hátrahagyja a családját. Az éhség és a betegségek következtében a legtöbb katonája odaveszett. Helyzete egyre kilátástalanabbá vált, és végül megmaradt embereivel a hegyekbe menekült. Fáradtan vonszolták magukat, míg egyszer csak maghallották maguk mögött az üldözőik diadalkiáltásait. A király minden erejét összeszedve felmászott egy meredek hegyoldalon, és keresztülpréselte magát egy szűk mélyedésen. Szinte már érezte maga mögött üldözői lihegését. A következő pillanatban egy mély szakadék peremén állt. Előtte a feneketlen mélység, jobbra és balra meredek sziklafal, mögötte pedig az ellenség. Ez volt a vég, valóban nem volt más választása. kétségbeesetten felnyitotta a gyűrűt, és elolvasta, ami a kő alatt állt. EZ IS EL FOG MÚLNI!

Amikor elolvasta az üzenetet, hirtelen mély nyugalom töltötte el. Figyelmesen körülnézett, és felfedezett egy keskeny rést a sziklafalban. Belepréselte magát, éppen az utolsó pillanatban, mert a sziklapárkányon máris megjelentek az üldözők. Látták a meredek sziklafalat és a mély szakadékot, és úgy döntöttek, hogy a király bizonyára leugrott a mélységbe, és végérvényesen legyőzték. Vad örömkiáltások közepette elvágtattak. A király ezután útnak indult, hogy ismét összegyűjtse a szétszóródott sereget és bujdosó híveit. A szerencse vele volt, egy éjszakai meglepetésszerű támadással visszaszerezte országát, és a nép üdvrivalgása közepette visszaköltözött a palotába. Az emberek boldogan ünnepelték visszatérését, táncoló, zászlókat lengető sokaság lepte el az utcákat. Dícsőitő énekekkel köszöntötték királyukat, és hatalmas tűzijátékokat rendeztek a tiszteletére. A király boldogsággal telve nézte az ünneplőket, és a szíve szinte repesett az örömtől és boldogságtól. Egyszerre csak a gyűrűre esett a pillantása.

"EZ IS EL FOG MÚLNI!", gondolta, és abban a pillanatban mély nyugalom áradt szét benne.